Van az a film, ami első perctől a székhez ragaszt. Aminek már az első jelenete olyan vibráló, hogy nincs mese, kiszakít a moziteremből. Hogy érzed, fődíjas filmet nézel... Hogy látod, itt nagy színészi alakítások várnak rád. "Szerintem haladunk. Jók vagyunk. Vagy nem? Nem..? Nem..." - mondja Elek Feri. Az egész film benne van ezekben a szavakban és az arckifejezésében. Tompos Kátyáról pedig mostanában az egész ország csodákat zeng, egy kisebb szerepe alapján. Ami persze főszerepet követelt neki. Dyga Zsombor nagyon jó érzékkel választotta őt, kiszolgálva és óriási élményben részesítve minket nézőket. (Ráadásul Kátya az a nő, akibe fenntartások nélkül bele lehet szeretni.) Szóval Kátyától azt kaptuk, amit vártunk: ennél hitelesebb és természetesebb egy színész nem lehet - már az első jelenetben.
Partnerként pedig megkapta azt az Elek Ferit, akit a rendezőknek sikerült beszorítaniuk a szerencsétlen, lúzer, szánnivaló, túlsúlyos, csúnya pasi szerepébe. És Dyga Zsombor meglépte azt, amiért én régóta könyörgök a rendezőknek, legyenek bátrak, és foglalkozzanak a színészválogatással. Aztán majd a színésszel való törődéssel, ergó színészvezetéssel is. Bár ezúttal a rendező Eleket nem castingolta, ugyanis nyilván olyan jó szemmel nézte őt, hogy ihletet kapott (persze volt alkalma, korábban több filmjében - igaz ő is lúzerként - szerepeltette.) Ihletett kapott, és ezt a szerepet rá írta. De persze ez egy dolog, mert el is kell tudni játszani azt. Zsombor nem csinál az Elek Feri alakította Zoliból szuperhőst, szerény és szolíd, kicsit esetlen marad most is, de van, amiben felül tud kerekedni, menőbb tud lenni, mint a híres és trendi "ellenfele". De a legfontosabb, hogy komoly dolgokat vállal fel, bátor, erős és őszinte.
Brékingnyúz: most jövök a díjkiosztóról, Elek Feri lett a legjobb férfi színész. És ugyanazt köszönte meg Zsombornak, amit én is leírtam fentebb, végre kihasználta egy színész rejtett erényeit.
Brékingnyúz 2.: Zsombor lett a legjobb rendező (mondjuk megosztva, de az valami félreértés lehet, és erről majd később írok is.) Azért ő lett az, és azért tudtuk ezt is előre, mert egyedül megírt egy forgatókönyvet, minden percét pontosan érezte előre, ő maga volt Eszti, Zoli, Gábor. Belefeszítette magát egy kiélezett helyzetbe, döbbenetesen hiteles dialógokkal kikövezve az utat, amin végigment, majd mikor rendezésre került sor, végigküldte a színészeit ezen az ösvényen, minden porcikáját érezve a sztorinak. És a három színész már nem színész többé, nem egy filmben játszanak, hanem egymással játszanak, őrlődve, tépelődve, egymás mellett, egymás ellen, hárman.
Összeadva, ez a film négyük filmje, mert ne felejtkezzünk meg Rába Rolandról se, aki könnyedén siklott bele a Kátya és Feri között zajló fura, de lebilincselő kettősbe, lett szerves része a történetnek, és lett Elek Feri ellentét párja, mint jin és jang.
Érdekes megfigyelni a történet szerkezetét. Elindul egy nagyos erős történet Eszti és Zoli között, látjuk, hogy alapvetően nem fog működni közöttük, de a feszültség érezhető, van közös történetük, valami mégis össze kell kapcsolja őket. De lassan kibontakozik Gábor szerepe is, és Eszti egyszer csak egy közvetítővé válik, a harmadik lesz csupán, mert kikristályosodik, ez az éjszaka a két srácé. De túl sok minden történik, a sors túl szövevényesre szőtte ezt a történetet, a lány végül visszajön a képbe, és a film végül Eszti és Zoli egymásra találásával végződik. Kiderül, valóban van közös történetük, "valami" összekapcsolja őket.
De semmi sem az, amire számítanánk.
Ki kell emelni a film látványvilágát, a díszletet (Hujber Balázs). Egy szokatlan és különleges loft lakás lett a helyszíne ennek a feszített éjszakának, olyan díszletként, amit nemigen láttunk még magyar filmben. Bátor, modern, stílusos, és mégis, nem nyomja agyon a színészeket, a történetet. Bár volt néhány olyan erős pillanata filmnek, amikor szinte mindegy lett volna hol játszódik. Mégis, összeségében, ez lett, lesz a védjegye, a sajátossága a Köntörfalaknak. Vizuális műfaj révén, kell is lennie ilyennek, hogy messziről, egy villanásnyi képből be tudjuk azonosítani. Ehhez a díszlethez persze partnerként kellett egy operatőr (Marosi Gábor), aki a világítással és a változatos kameramozgásokkal erősített rá az egyes jelenetek súlyára, jelentésére.
Említsük meg Dyga Zsombor szintén állandó munkatársait, a The Uptown Felaz-t, akik anno már a Tesónak és a Készcirkusznak is kiváló zenét komponáltak.
És végül még egy apró öröm: a közönség szintén ezt a filmet szerette a legjobban. Elismerés a közönségnek, hogy ennyire értékelni tudott egy kamaradrámát.
